Nemrég a Karizma Podcast egyik adását hallgattam. Imre Bolya György Martin-Hajdu, PCC -gyel beszélgetett, és egy ponton megálltam. Arra a kérdésre, hogy mi a legnagyobb félelme, György azt felelte: hogy látja-e boldogan felnőni a gyermekeit.

Ez a félelem nekem is a sajátom. Amikor tovább dolgoztam ezen a gondolaton, tudatosult bennem valami, amit addig nem láttam tisztán: hogy a leválás, a gyerekeim természetes fejlődése és a saját életük építése, hogyan táplálja ezt a félelmet, milyen reakciókkal válaszolok rá, és milyen gátakat épít bennem.

Hosszú éveken át, kemény munkával alakítottam ki azt a kapcsolódást a gyerekeimmel, amelyből békés, örömteli kapcsolat lett. A természetes fejlődés része, hogy erre most már más formában van szükségük. És nehezen fogadom el, hogy ismét át kell szerződnöm önmagammal arról, hogyan tovább.

Rájöttem, hogy nem mindig a megfelelő módon alkalmazkodom a félelmeimhez. A tudatos változás helyett gyakran nyúlok az ösztönös, tanult mintákhoz, és ezért leszek néha olyan szülő, amilyen nem szerettem volna lenni. Határozott elképzelésem volt arról, milyen szülő szeretnék lenni, és hogyan támogatom majd ebben a saját fejlődésemet. Csakhogy a hangsúly a saját fejlődésemen volt, miközben a gyerekeim már egészen másra vágynak. Így pontosan azokat a hibákat követem el, amelyeket el akartam kerülni.

A félelem ritkán tiszta

Ebből tanultam a legtöbbet: a félelem ritkán jelentkezik tiszta formában. Nem mondja meg magáról, hogy ő az. Türelmetlenségnek, kontrollnak, túlzott gondoskodásnak álcázza magát. Én is csak akkor tudtam azonosítani, amikor elkezdtem beszélni az érzéseimről.

Ez nemcsak személyes tapasztalat. Az UCLA kutatóinak agyképalkotó vizsgálatában az érzések szavakkal való megnevezése csökkentette az amigdala és más limbikus agyterületek válaszát a negatív érzelmi képekre, vagyis az agy veszélyjelző rendszere lecsendesedett. A kutatók azt is vizsgálták, hogyan kapcsolódik ehhez a tudatos jelenlét, a mindfulness, amellyel most tanulóként ismerkedem az EAMBA közösségben: a magasabb mindfulness-szintű résztvevőknél erősebb volt a szabályozó agyterület aktivitása, és gyengébb az amigdaláé.

Hogy miért nehéz ez egyedül, arra Tasha Eurich szervezetpszichológus kutatása ad választ. Csapata közel 800 korábbi tanulmányt elemzett, és több ezer embert kérdezett meg különböző országokban és iparágakban. Az eredmény szerint bár a legtöbben önismerőnek tartjuk magunkat, becslésük alapján a vizsgáltaknak csak 10-15 százaléka felelt meg valóban az önismeret kritériumainak. A vakfoltjaink többségéről egyszerűen nem tudunk. Eurich egyik gyakorlati tanácsa, hogy kerüljük a „miért?” kérdéseket, mert ezek hajlamosak a saját torzításainkat erősíteni. A „miért félek?” helyett a „mit csinálok, amikor félek?” sokkal többet megmutat.

Amikor a bevált kapcsolódás már nem elég

Az átszerződés nemcsak a családban ismerős helyzet. Gondolj egy csapatra, amelyet éveken át építettél, szoros támogatással, jelenléttel, gondoskodással. Aztán az emberek megerősödnek, önállóbbak lesznek, és már nem ugyanarra van szükségük tőled. Ilyenkor ugyanaz a kérdés jön elő: tudatosan újrafogalmazom a szerepemet, vagy ösztönösen a régi mintához nyúlok? Még egyszer átnézem, inkább megcsinálom magam, most nem adom ki a kezemből.

Hogy ez mekkora súly, azt a Gallup egyik legtöbbet idézett eredménye mutatja: a vezetők felelnek a szervezeti egységek közötti elkötelezettségbeli különbségek legalább 70 százalékáért. Ez azt jelenti, hogy a vezető mindennapi működése nem magánügy. Ahogyan a saját félelmeinkkel bánunk, az a csapatunk hétköznapjaiban folytatódik.

Nem bevonzás, hanem kör

A jegyzeteimben azt is felírtam: hogyan ne vonzzam be azt, amitől félek. A „bevonzás” gondolatára kutatási bizonyítékot nem találtam. Az elvárások hatására viszont igen: David McNatt metaelemzése szerint a vezetői elvárások hatása egyes vezetési környezetekben meglehetősen erős lehet.

Ennél is közelebb visz egy gondolat, amelyről kolléganőm, Ilona Hering beszélt a közös „Ne te oldj meg mindent!” webinárunkon: a kollúzió. Az Arbinger Institute meghatározása szerint kollúzióról akkor beszélünk, amikor két ember kölcsönösen kiváltja egymásból éppen azt a viselkedést, amelyet a másikban nem visel el, hogy a saját viselkedése igazoltnak tűnjön. Ennek a jelentősége az, hogy a konfliktust nem egyetlen „nehéz ember” tartja életben, hanem egy kör, amelynek én is része vagyok. Ha félek, hogy a csapatom nem bírja, közbelépek és ellenőrzök. A másik ettől mikromenedzseltnek érzi magát, visszahúzódik, és ezzel pontosan azt igazolja, amitől tartottam. Ugyanez a kör otthon is ismerős lehet. Ili szavaival a kilépés első lépése felismerni, hogy mi magunk is részei vagyunk a körnek.

Kinek szól a gondoskodásom?

Megoldásfókuszú coachként nem a félelem gyökereit kezdem először ásni, hanem a kivételeket keresem: volt már olyan helyzet, amikor jelen volt a félelem, mégsem ő döntött? Mi volt akkor másképp? A szolgáló vezetés felől pedig ott egy csendes, de fontos kérdés, amelyet a saját történetem tett fel nekem: amikor gondoskodom, beavatkozom, ellenőrzök, az kinek szól? A másik fejlődésének, vagy az én megnyugvásomnak?

Ili a webináron a kilépés legegyszerűbb módjaként egy kérdést mutatott meg, amelyet a másiknak teszünk fel: mire van szükséged tőlem? Ezt a kérdést szülőként is érdemes feltennem.

Kérdések, amelyeket magamnak is felteszek

•    Melyik az a kapcsolódás otthon vagy a csapatodban, amelyet sok munkával építettél fel, és ma már más formában lenne rá szükség?

•    Amikor megszólal benned a félelem, a tudatos döntésed válaszol, vagy egy régi, tanult minta? Mikor sikerült utoljára az előbbi?

Zárásként

Ki tud ebben segíteni? Én magamnak is feltettem ezt a kérdést. Talán egy coach, aki teret ad a gondolataimnak, és akivel tudatosan találhatok megoldást arra, ami kialakult. Nem véletlen, hogy az adás, amelyből ez a cikk indult, pont erről szólt: a coaching nem tanácsadás, hanem tér, ahol végre meghallod magad.

Írd meg kommentben: neked melyik kapcsolatodban jött el az átszerződés ideje? A következő számban mélyebben visszatérek arra, mi rejtőzik a félelmeink mögött.

Ha úgy érzed, hogy dolgod van ezzel a kérdéssel, ne szégyellj támogatást kérni a megfelelő szakembertől. A jobbvezeto.hu oldalon megnézheted, miben tud segíteni a coaching egy ilyen úton. Nem kell egyedül végigjárnod.

Olvasnivaló

•    Tasha Eurich: Insight (2017). Kutatásra épülő könyv arról, miért látjuk magunkat kevésbé tisztán, mint hisszük.

•    Susan David: Emotional Agility (2016). Arról, hogyan bánhatunk a nehéz érzéseinkkel úgy, hogy ne ők irányítsanak.

Források

•    Karizma Podcast, 116. adás: Martin Hajdu György. A coaching nem tanácsadás, hanem tér, ahol végre meghallod magad. https://youtu.be/h6Km03Mmdt4?si=mLFXXRLF1SRhXeL_.

•    Eurich, T. (2018). What Self-Awareness Really Is (and How to Cultivate It). Harvard Business Review, 2018. január 4.

•    Lieberman, M. D., Eisenberger, N. I., Crockett, M. J., Tom, S. M., Pfeifer, J. H., Way, B. M. (2007). Putting Feelings Into Words. Psychological Science, 18(5), 421-428. https://doi.org/10.1111/j.1467-9280.2007.01916.x

•    UCLA Health (2007). Putting Feelings Into Words Produces Therapeutic Effects in the Brain (sajtóközlemény).

•    Beck, R., Harter, J. (2015). Managers Account for 70% of Variance in Employee Engagement. Gallup Business Journal.

•    McNatt, D. B. (2000). Ancient Pygmalion Joins Contemporary Management: A Meta-Analysis of the Result. Journal of Applied Psychology, 85(2), 314-322.

•    Arbinger Institute (2025). Resolve Collusion Tool, and why you can’t win your workplace conflict. arbinger.com

•    Hering Ilona, Kazi Péter: Ne te oldj meg mindent! Webinár, Sämling Vállalatfejlesztés Kft., 2026. https://youtu.be/m2nx17iM14s